Sólyom László köztársasági elnök beszéde az MTA Eszterházy János emlékkonferenciáján

  Sólyom László

Sólyom László köztársasági elnök részt vett 2007-04-19-én azon a Magyar Tudományos Akadémián tartott konferencián, amit az Esterházy-emlékév alkalmából tartottak az ötven esztendeje az orosz Mirov városának börtönében elhunyt  Esterházy János emlékére. Beszédét szokásunk szerint szószerinti leiratban közöljük:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

50 éve halt meg Esterházy János. 50 évvel ezelõtt volt, hogy testvére, Mariska meglátogatta a haldoklót a mírovi börtönkórházban, és amikor ezután beszélt a börtönparancsnokkal, az azt mondta: el fogom hamvasztani, és a hamvait nem fogom kiadni. Ez így is történt, de a börtönparancsnok megerõsítette, hogy nem szórták szét Esterházy hamvait. Azok azóta is megvannak valahol, és arra várnak, hogy illõképpen eltemessük.

 

Ez a történet - a hamvak keresése, majd az újratemetés - ismerõs toposz a magyar történelemben. De nem mindig fenyegetõ. Én azt szeretném itt mondani, hogy ha ez valóban megtörténne, megnyugváshoz vezetne: egy ügy tisztázásához, és ezen keresztül a két nép megbékéléséhez. Hiszen Esterházy ügye a magyar-szlovák kapcsolatok alapkérdéseit érinti.

 

Esterházy János emlékének élesztése 15 éve tart. 15 évvel ezelõtt alakult meg az Esterházy János Emlékbizottság; elõtte egy évvel kezdett mûködni Pozsonyban az Esterházy Klub. Mindez azt mutatja, hogy 1990-91-ben a rendszerváltás valóban nagy reményeket támasztott arra, hogy az Esterházy-ügyet igazságosan rendezni lehet.

 

Vajon ez az eltelt 15 év mit hozott számunkra? Csalódást vagy továbblépést?

 

Csalódást hozott abban, hogy nem sikerült jogi úton egyetlen egy lépést sem tenni Esterházy János rehabilitációja felé. Csalódást hozott azért, mert a hamvakat azóta sem adták ki a családnak. Esterházy Alice grófnõ - Esterházy János lánya - 15 éve minden eszközt megragad arra, hogy ezt elérje, de mindig falakba ütközött. És végül csalódást okoznak a szlovák részrõl tapasztalható nacionalista kirohanások, és Esterházy János emlékének további befeketítése.

 

Nem hozott azonban csalódást ez a tizenöt év abból a szempontból, Esterházy János mind a két nép számára ismertté vált. Ebben bizonyosan az igazságért való küzdelem és annak az etosza is szerepet játszik. A magyarok körében Esterházy Jánosnak kultusza támadt. Sokkal többen tudunk róla, és sokkal inkább hat az õ példája, mint régebben. Ritkaság az, hogy olyan politikus kerül be a köztudatba, akit emberi nagysága miatt tisztelnek. Tudjuk, sokan szentként emlegetik õt a börtönbeli magatartása miatt. De legalább ilyen fontos, hogy az a politikai hagyaték, az az üzenet, ami az õ egész tevékenységébõl adódik, egyre inkább közkincsé válik, s az emberek elgondolkodnak rajta.

 

Nagy ünnepi figyelem irányult Esterházy Jánosra 2001-ben, amikor születésének a 100 éves évfordulóját ünnepeltük. Az akkori elõadások, az azok alapján megjelent könyvek, mind-mind részletesen dokumentálják az õ emberi nagyságát. Én csak nagyon röviden szeretném itt megemlíteni, hogy tiszteletünk alapja az, hogy Esterházy Jánosnak elvei voltak, szilárd erkölcse volt, és ezekbõl semmit nem engedett. Nem engedett akkor, amikor akár cseh részrõl, akár magyar részrõl miniszteri széket ajánlottak neki. Nem engedett akkor, amikor börtön fenyegette, vagy amikor megszökhetett volna a pozsonyi rabkórházból, de nem tette meg, hanem kitartott elvei mellett. Különösképpen kitartott amellett a küldetése mellett, amelyet életcéljának tartott, hogy a Felvidéken rekedt magyarság szószólója lesz. Éppen ezért akkor is ott maradt velük, amikor visszacsatolták az egyes országrészeket a bécsi döntés nyomán. Õ a szlovák részen maradt, hogy az ott rekedt 60-70 ezer magyar ügyét képviselhesse a parlamentben és a közéletben.

 

Hangsúlyozni kell, hogy Esterházy János nemcsak a magyarok ügyét képviselte, hanem a lengyelekét, ruténokét, a szlovákokét is sokszor, és különösképpen a zsidókét. Nem lehet elég gyakran említeni azt a szlovák részrõl szokásosan elbagatellizált tényt, hogy egyetlenként szavazott a zsidó deportálások ellen a parlamentben, és azt mondta, hogy az a zsidótörvény embertelen és istentelen. Politikai célja az volt, hogy a kisebbségi jogok mellett mindig teljes erõvel kiálljon. De ugyanakkor példát mutat számunkra - és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni - abban is, hogy mindig is abból indult ki, hogy a szlovákok és a magyarok együttélése történelmi adottság. Közös a sorsunk, és ezt vállalni kell. Nagyon megszívelendõ az is, amit a gyûlöletrõl és a félelemrõl mondott, hogy tudniillik a gyûlölet oka mindig a félelem, a rossz lelkiismeret.

 

Ahhoz, hogy Esterházy Jánost és eszméit még inkább megismerhessük, még több dokumentáció kellene, életrajz, és mindenek elõtt mûveinek kiadása. Úgyis az a sorsa a legtöbb nagy embernek, hogy néhány idézet élteti csak tovább, és ez nyilván így van Esterházy Jánossal is. Ám mindenképpen szükség volna további történészi munkára, arra, hogy elhelyezzék õt a saját korában, arra, hogy a kifejezésmódját, nyelvét a saját közegében, vagyis az akkori politikai élet, az akkori politikai szóhasználat tükrében tudjuk értékelni. Így rajzolódhat ki még tisztábban, egyértelmûbben az, amit valóban mondott.

 

A kérdés az, hogy most, halálának 50. évfordulóján hol állunk.

 

Sokan, és elsõsorban szlovák részrõl azt javasolják, hogy próbáljunk a humanitárius vonalon haladni. Igyekezzünk elérni, hogy adják ki a hamvakat, hogy tisztességesen végsõ nyugalomra lehessen juttatni õket. Sokan azt mondják - és én ezt szívbõl támogatom -, hogy épüljön Nyitraújlakon, a szülõhelyén egy kis kápolna, ami szimbolizálja a szlovák-magyar megbékélést és együttélést. Tudjuk, hogy Lengyelország kitüntetést készül adományozni, méghozzá az egyik legmagasabb kitüntetést Esterházy János számára, azért a tevékenységért, amelyet a világháborúban a lengyelek menekülése érdekében és annak segítésére kifejtett.  Ha mindez összeadódik, a közvéleményben rehabilitálni fogja õt.

 

Az erkölcsi elégtétel, Esterházy János emlékének ápolása, továbbá az a történészi munka, ami tisztázza és dokumentálja életútját és tevékenységét, szükségképpen elvezet a politikai átértékeléshez is. Azonban azt kell mondanom, hogy minél inkább elõrehaladunk az erkölcsi rehabilitáció terén, és minél inkább egyértelmû lesz, hogy ez elválaszthatatlan a politikai rehabilitációtól, annál égetõbben merül fel a kérdés, annál kiáltóbb lesz az az ellentmondás, hogy akkor miért nem történik meg a jogi rehabilitáció?

 

Ez a diszkrepancia egyrészt a jogi helyzet, másrészt az erkölcs, valamint a politikai értékelés között idõvel tûrhetetlenné válik. Hogy néz az ki, hogy mindenki tisztel egy háborús bûnöst, politikusok állnak ki hivatalosan mellette, ugyanakkor õ jogilag és papíron még mindig a lehetõ legsúlyosabb elítélést hordozza? És akkor megkerülhetetlenné válik az a kérdés, hogy vajon miféle jogrend az, amelyik nem engedi a rehabilitálást. Az egész Esterházy-probléma magvához és nehézségeihez itt érkezünk el, amikor megnézzük, mi az a jogi burok, ami védi, ami tabuvá teszi, hogy hozzáférjünk a jogi rehabilitáláshoz. Mi az oka annak a határvonalnak, amely szerint Szlovákiában csak az 1948. február 25-e utáni ügyekben lehetséges elégtétel, semmiség, rehabilitáció, ami elõtte van, az érinthetetlen? Mi az, ami a népbíróságok ítélkezésének felülvizsgálatát lehetetlenné teszi? A szembenézéstõl való ódzkodás, a bátorság hiánya ahhoz, hogy egy nép - itt Szlovákiáról, sõt Csehországról, pontosabban Csehszlovákiáról van szó - szembenézzen azzal a korszakkal, ami közvetlenül a háború után volt. Szembenézzen államának genezisével, szembenézzen azzal, hogy vajon annak a korszaknak a joga, a jogrendszere és bíráskodása a mai európai jogi standardok szemszögébõl jogszerû volt-e, elviselhetõ-e, tûrhetõ-e. Ez az a kérdés, amit nem lehet azzal megkerülni, még kevésbé megoldani, hogy érinthetetlennek nyilvánítunk bizonyos kérdéseket a Bene¹-dekrétumoktól kezdve egészen a népbírósági ítélkezésig.

 

Ez egyben a rendszerváltások alapkérdése is volt. Két kérdést kellett megválaszolni. Meddig kell visszamenni a múltba? Lehet-e azt tenni, hogy csak a kommunista hatalomátvételig megyünk vissza? Ami azután történt, azt felülvizsgáljuk, ott jóvátételt adunk és rehabilitálunk, de ami elõtte volt, arra kijelentjük, hogy az rendben van, az demokratikus, az érinthetetlen. Vagy pedig messzebb megyünk vissza, egészen addig, amíg az egyes jogtalanságok következményi ma is élnek. Magyarország is visszament az elsõ zsidótörvényig, mert egyforma jogtalanságok történtek a kommunizmusban, és elõtte a fasizmus uralma alatt. A másik alapkérdés, hogy vajon lehet-e jogtalanságokra másik jogtalansággal, a jogorvoslat kizárásával válaszolni. Ezek kikerülhetetlen problémák voltak minden rendszerváltásban. Magyarország felülvizsgálta háború után hozott törvényeket is.  A magyar Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányellenesek azok az 1945-46-ban hozott törvények, amelyek kollektív bûnösséget állapítottak meg, amelyek háborús bûntettnek nyilvánítottak szervezetben való tagságot, hazaárulásnak német családnév visszavételét és így tovább. Köztársasági elnökként bocsánatot kértem a Magyarországról kitelepített németektõl, föltárva azokat az okokat, azokat a nagyon prózai gazdasági okokat, amelyek oda vezettek, hogy bizony Magyarország elrendelte a kitelepítéseket.

 

Nem minden ország vizsgálja meg a háború után történteket. Pedig ez a kontextus az, ami miatt Esterházy János rehabilitációja nem egyedi ügy, hanem voltaképpen az egész magyarságnak is ügye. Nem pusztán arról van szó, hogy megállapítjuk, egy halálraítélt nem követte el a neki felrótt bûnöket. Az egész korszakot kell megítélnünk.

 

Esterházy János szellemében a nyitott szív politikáját kell követnünk Szlovákiával és mindenek elõtt a szlovák néppel szemben is. Ugyancsak az õ szellemében a jogokhoz való ragaszkodás politikáját is követnünk kell. Éppen ez a kettõség az, ami elvezetne a megoldáshoz. Egyrészt a sorsközösség szellemében megbékélésre törekedni, kölcsönös jóindulattal és nyitottsággal együtt élni, másrészt a múltat jogilag is tisztázni. Esterházy János ügyében el kell érni a rehabilitációt. A megbékélést nem lehet csupán az érzelmekre építeni. Tisztázni kell a jogi kérdéseket, a politikai kérdéseket, tisztázni kell a viszonyunkat a múlthoz. Azt hiszem, hogy ez felszabadító hatású lenne minden érintett számára. A magunk részérõl mindent megteszünk a történelemtudományban, a diplomáciában, a politikában, hogy ez sikerüljön.